Mégpedig egy kb.
28x26x27x31 méteres területről. Ez mindösszesen 900 m2-t tesz ki. Majdnem
tökéletes négyzet, de ez minket nem érdekelt soha. Kiváló kilátás volt onnan
Budapest északi részére illetve a budai oldalon a Pilis keleti szélére, de ez
sem érdekelt minket különösebben.
A panoráma |
Autóval és tömegközlekedéssel kb. 10 perc
alatt el be lehet jutni a városba az Árpád híd budai végéhez, szintén nem volt
meghatározó nekünk. Ami viszont az volt a csend és a nyugalom. Az, hogy soha
nem volt egy hangos szó sem közöttünk, sem a szomszédságban. Nagyobb balhékról
is csak emlékfoszlányaim vannak. Például amikor az egész környék azt beszélte,
hogyan verekedett össze két kutya az utcában és vesztette el a fél szeme
világát a Gróf nevű német juhász. A szomszédok sem cserélődtek úgy, mint
kisbabán a pelenka, legalább 20 éve ugyanazok köszöntek egymásnak. A kb. húsz
évvel ezelőtti szomszédcsere is csak azért következett be, mert akkor az
önkormányzat kisajátított egy utcának való részt, elvéve legalább 100 m2-t, de
ezt is, mint sok más dolgot olyan magyarosan hajtották végre. Mivel a
kialakított utca és a régi lejtő között egy orgonasorban ott maradt a régi
kerítés, mely a mai napig megtekinthető. De legalább ellátja elegendő vassal az
ott élő növényeket.
A kialakított út és a bal oldali bokorban még ott a régi kerítés |
Az új utcával pedig új szomszéd is érkezett a már régi
mellé. Mindkettejükről és családjukról csak jó emlékeink maradnak meg. Azért
ezen annyit finomítanék, hogy a kifejezetten fájó tacskóharapásokat nem
szerettem volna megismerni. Szót szeretnék ejteni még a régi tulajdonosról is,
akitől vásároltuk, mivel ő tulajdonképpen végig ott volt velünk a 38 év során.
Persze nem személyesen, hanem olyan kéthavonta megjelent egy villanyszámla
képében, azáltal, hogy nem lett lejelentve a villanyszolgáltatónál, hogy
elköltözött. Persze többször próbáltuk bejelenteni, hogy ő már nem lakik ott és
mivel már kb. 120 éves lenne, valószínűleg sehol sem. Így hát kedves
Nagyné állandó látogatónk volt. Hm. Most hogy így belegondolok, csak nagyon
kevés látogatónk volt ott. Ezt a kis idilli helyet a családunk valahogy
megtartotta magának. Csak nagyon kevés családi vagy baráti összejövetel jut az
eszembe. Bár az is lehet, hogy hívtuk őket csak nem jöttek, mert „messze” van.
Némelyiküknek lehet, hogy igaz is volt. Emlékszem keresztanyum egyszer meg is
kérdezte, hogy lehet-e oda metróval eljutni. Hát egy hegy tetejére azért elég
nehézkesen menne. Úgyhogy ott csak a mi kis családunk múlatta az idejét,
legtöbbször tavasz végétől ősz végéig. A rajta lévő kis nyaraló minden
igényünket kiszolgálta, soha nem gondolkoztunk abban, hogy házat építsünk rá.
Régebben nem is lehetett mást csak nyaralót.
A kis házikónk |
Itt töltöttem tehát a nyaraim, az
iskolai szüneteimet és gyerekkorom legtöbb szombatját. Persze a balesetek sem
kerültek el. Még tipegőként az első lépéseimet is szinte itt tettem meg, rögtön
úgy, hogy lesétáltam a teraszról és három lépcsőfokot estem. Nagymamám már
akkor tudta, hogy keményfejű vagyok/leszek, mert csak annyit tett, hogy
nyugodtan megjegyezte: „A gyerek leesett a lépcsőn.” Majd, mintha misem történt
volna tovább hámozta a krumplit.
Valószínűleg ebbe a kertbe szerettem volna letotyogni |
Egy-két évvel később sikerült felnyitni a
fejbőrömet kétszer is gyógyulás után közvetlenül, ugyanúgy, ugyanazon
szekrénysarok segítségével. Hiába én is meg akartam győződni arról, hogy kemény
a kobakom. Aztán sokáig semmi, majd sikeresen felakasztottam magam a kerítésre,
melynek nyomát a mai napig viselem a jobb tenyeremen. Ekkora már szállóigévé
vált köztem és édesapám között a „Én nem tenném a helyedben, mert nem tudom
melyik az ügyeletes kórház!” Ugyanis nála is előfordult, hogy szó szerint saját
maga alatt vágta a faágat, máskor széttörött alatta a létra, vagy beleállította
a sarokcsiszolót a saját térdébe. Úgyhogy közösen hagytunk egymáson nyomokat,
mi és a telek.
Egyike a néhai 100 tő tearózsának |
De ennek most 38 év után vége.
Már nem tudjuk egymást szolgálni. Ő is elfáradt, mi is és egyszerűen nincs
időnk egymásra. Így megváltunk egymástól. Nem ment könnyen, sokan megnézték.
Keresték benne a tökéletes négyszöget, a panorámát (mely persze soha nem lesz
tökéletes a szomszédos fák miatt), vagy a város közelségét. De valahogy
egyiküknek sem tetszett. Az öt hónapos várakozás végére érkezett egy olyan pár,
akiket hozzánk hasonlóan ezek mind nem érdekelték, hanem inkább, hogy milyen
csend és nyugalom van. Ők lettek az új tulajdonosok. A két kis gyermeküknek
remélem legalább olyan sok boldog órát fog adni mint annak idején nekem. Nekünk
ez a kis óbudai földterület már csak múlt és a jövő kiindulópontja egyben.
Két nap alatt ennyi maradt :-( |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése