Igen ma minden erről szólt. És még sokáig fog erről szólni. Eszembe jutott, hogy 2001-ben az amerikai terrortámadás utáni napon az iskolában 1 perces néma csönddel emlékeztünk meg róluk. 12 évesen még nem igazán fogtam fel belőle túl sok mindent. Anyuék folyton a híradót nézték, mondták, hogy milyen sok ember meghalt. De olyan idegen volt, messze történt, mintha csak egy film lett volna. 2005-ben a londoni metrórobbantásokkor nem is emlékszem mit csináltam. Szerintem nyaraltam a nagyimnál, és olyankor hírek közelébe se mentem. Csak véletlenül hallottam ezt-azt.
Az a szokásom hétvégén, hogy reggel még a pihe puha ágyban ébredezés címszóval megnézem a facebook-ot, pár csajos weboldalt, és utána mászok csak elő a szobából. Erre mi fogad ahogy kinyitom a szemem. Mindenhol Eiffel torony. Ráadásul fekete. Nézem mi a pokol történt? Ja pokol. Pontosan az. Reggelizés közben végigolvastam minden fellelhető hírt, aztán híradót is néztem amikor tudtam. Pedig nem is nézek tévét. Aztán elmentünk gyertyát gyújtani a Francia Intézethez. Útközben vettem egy szál rózsát is. És legalább ötvenszer vitatkoztunk össze anyámmal. Nem meglepő, ez a hét ilyen. Vagy csak én vagyok túl érzékeny. El is gondolkoztam, hogy mi itt egymás haját tépjük valami iszonyat apróságért, közben meg mennyien meghaltak, gyászolnak, sebesültek. De nem csak itt, ez a hónap valahogy nem hozott eddig sok jót, kezdve az orosz repülő felrobbanásával, majd a bukaresti tűzvésszel. Az ember kapkodja a fejét, és nem tudja hova nézzen annyi szörnyűség történik. Ezért nem nézek híreket. Csak elszomorodom tőle. Erre jön egy agymosott szervezet, akik még rátesznek, és direkt pokollá változtatnak egy péntek éjszakát.
Csomószor elgondolkoztam azon, hogy ha lehetőségem lenne megkérdezni a nagy diktátorokat, hogy miért ölettek meg annyi embert vajon mit válaszolnának. Persze elvileg tudom az okokat, de arra lennék kíváncsi mi játszódik le ilyenkor a parancs kiadója, és teljesítője lelkében. Hogy lehet valaki annyira fanatista, hogy nem látja meg a vele szemben álló emberben az, hogy ez valaki gyereke, testvére, anyja, apja, felesége, barátja, szerelme. És nem az jut eszébe, hogy a saját mindenkije is állhatna ott.
Vagy én vagyok túl idealista, ha azt hiszem, hogy ez meghatja őket? Nem elsősorban emberek vagyunk? És csak utána bármi más?
Ha egy ember annyira brutális, hogy kiakad tőle az erkölcsi iránytűnk azt mondjuk rá állat. Pedig egy állat nem csinál ilyet. A kutyám felkergeti a fára a macskát, de esze ágában sincs széttépni, csak meg akar védeni a szerinte betolakodótól. Pedig a térdemig se ér. Ettől függetlenül nem eszik macskát, esze ágában sincs a macska után mászni a szomszédba, pláne nem azért, hogy megegye. Jól szocializált kutyaként úgy bohóckodik a többiekkel ahogy csak tud. De persze ha egy nagyobb kutya megugatja fülét farkát behúzva ugrik a nyakamba, hogy védjem meg.
Vadállat. Így is hívjuk őket. De olyat még nem hallottam, hogy egy tucat bengáli tigris egyszer csak gondolt volna egyet, és megölt volna pár száz szibériai tigrist, mert másként nőttek a csíkjaik, vagy mi. Szóval nem állat. Nem tudom milyen névvel illessem azokat, akik emögött az egész mögött állnak. Mert az elkövetők csak bábok voltak egy sakktáblán. Gyalogok, akik pótolhatók. Ez ugyan nem csökkenti a felelősségüket se a bűnösségüket, azonban nem ők jelentik az igazi problémát. Főleg, hogy már halottak.
Nem vagyok szakértő, hozzáértő, vagy akárki. Van véleményem, és elképzelésem is, hogy mi jöhet. Tévedés ne essék nem látok a jövőbe. Az összefüggéseket nézem, ahogy egy régi tanárom tanította. És ezek azt mutatják, legalábbis számomra, hogy Európa addig nem fog tudni fellépni a terrorizmus ellen, az ottani eszme és "állam" ellen, amíg nem lesz egységes. És meg lehet kövezni miatta, de az egységes alatt Európai Egyesült Államokat értek. Eleget háborúztunk már egymás között, épp ideje, hogy vége legyen. Mert bármikor és bárki is jött keletről egymagában egyik ország se volt elég ahhoz, hogy megállítsa. Hunok, magyarok, tatárok, törökök, mind akkor állt meg amikor egy összeurópai sereggel találta szembe magát.
Ejtünk pár könnycseppet, de mégis az élet a világ többi részén megy tovább. Abba bele se merünk gondolni, csak valahol nagyon mélyen, hogy mi lett volna ha ez itt történik, velünk. Arról nem beszélve, hogy megtörténhet. Nem most, lehet, hogy soha, de a gondolatot nem tudod kiverni a fejedből. De hiszen pont ez volt a cél. Hogy tudat alatt befészkelje magát a fejedbe.
Mindig kicsit lázadó voltam, szóval nem hagyom, hogy ezek a gondolatok éjszaka is kísértsenek, így el is búcsúzom, és gyorsan megnézek egy részt a kedvenc sorozatomból. Hátha kicsit kiveri a fejemből azt a sok kérdőjelet.
Ez úton szeretném kifejezni együttérzésemet az elhunytak és a sérültek családtagjainak. Sok erőt és kitartást kívánok a talpra álláshoz! A történtek előhozták belőlem, a 2001-es terrortámadás emlékeit, mely azért is volt, akkor sokkoló, mert az amerikai rokonok éppen New York-ban tartózkodtak. Szerencsére viszonylag hamar fel tudtuk velük venni a kapcsolatot, megtudva, hogy semmi bajuk, mert éppen vidékre mentek kirándulni. A párizsi terrortámadásról szombat hajnalban értesültem, éppen a kis zabkásámat eszegettem és a hat órás híreket néztem a tv-n. Egész nap motoszkált a fejemben a hallott tragédia, de mivel elég kimerítő napom volt, így nem nagyon tudtam rá koncentrálni. A mindennapi problémák felülírják, hogy gondoljunk az ilyen tragédiákra és a mögöttes tartalmukra és a miértekre. De talán ez egy "jó" alkalom lehet arra, hogy a fenn leírt összefogásról már végre komolyan elkezdjenek agyalni Európa vezetői. Vive France!
VálaszTörlés