Matekos nosztalgia

Valahogyan soha nem jöttem ki jól a matematikával. Én szerettem volna szeretni, de nem tudtam, mivel soha nem ment! Mindig is azt hittem, hogy jól megy: a kismillió dolgozat és zárthelyi megoldása - innen utólag nézve- olyan könnyedén ment, mint, ahogy egy kellemes semmittevéssel teli nyári délután röppen el (Sokat adnék mostanság egy olyan délutánért!). Csak hát az érdemjegyek nem mutatták azt, amit mindig éreztem. Matekzseni tehát nem vagyok, maximum a gondolataimban. Mostanság is egy viszonylag egyszerű matek feladatot kellene megoldanom. Ki kellene jönni az adott keretből. A számokkal most inkább nem untatnálak titeket. Abból, amit a telekért kaptunk vételárként. (A megemlékező posztomat pár napja már olvashattátok.) Venni kellene belőle egy kis családi házat vidéken a szüleimnek, valamilyen „lyukat” nekem itt Pesten, két autót és felújítani egy lakást! Egyszerűnek tűnik. Hát nem az, mivel folyamatosan változik az egyenlet egyik oldala. És sajnos nem az összeg oldala, az csak folyamatosan fogy. Ennek az egyenletnek a megoldásával telnek manapság a mindennapjaim. Futkosok ingatlanok és autók után (mely utóbbira max. egy hetet szánnék). Édes teher. Gondolhatják sokan. Persze nem akarja az ember elkótyavetyélni a kvázi örökségét, meg az anyukája pénzét. Úgy hogy megteremti vele egy házaspár időskori életét és elindítja egy fiatal saját életét. Kimerítő egy feladat az biztos, viszont cserébe egy csomó új élmény ér és jó pár új embert is megismerek, lehet, hogy csak rövid időre például, míg megnézem az eladásra kínált lakásukat kb. 20-30 perc alatt. A régi kellemes biztosítós emlékeket juttatja ez eszembe. Akkor, mint biztosítási ügynök jártam a várost és ismertem meg vadidegen embereket. Érdekes, hogy akkoriban én „tukmáltam” rájuk a portékámat, most pedig mindezt fordítva élem meg. Az autószalonos látogatásaim pedig a régi értékesítési oktatásokat juttatják eszembe, melyeken az emberek tudatos meggyőzését előbb nekem tanították, majd később én tanítottam másoknak. Mindenesetre fura érzés számomra az, hogy most engem szolgálnak ki és nem nekem kell másokat. Csak hátra dőlők és ugyanazt mondom, mint a Micsoda nő című filmben: „Kápráztasson el!” Mindösszesen annyi a félelmem, hogy nem sikerül majd kitennem az egyenlőségjelet a két oldal közé! Hogy ez mennyire sikerült ez projekt, arról majd még írok nektek.